2017. szeptember 6., szerda

Harry Potter Varázsigék Book Tag

Expecto Patronum - egy gyerekkori könyv, amihez jó emlékek kötődnek
Hmmm... Erre a kérdésre a legkézenfekvőbb válasz a Harry Potter, mi más :)

Capitulatus - egy könyv, aminek sikerült meglepnie
Richelle Mead Vámpírakadémiájának sikerült igazi meglepetést okoznia. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó Ya vámpírregényt egyáltalán lehetséges írni.

Priori Incantatem - a könyv, amit utoljára olvastál
A legutóbbi áldozatom Neil Gaiman Északi mitológiája volt. Nagyon tetszett, jó volt a skandináv mítoszokat olvasni.


Alohomora - egy könyv, ami olyan műfajba kalauzolt el, amilyet még sosem olvastál
A legutóbbi ilyen kitérőt Stephen King Carrie című könyve jelentette. Életemben először olvastam horrort, de valószínűleg nem utoljára.

Commikulissimus - egy vicces könyv
Bármennyit is töprengtem a válaszon, csak Sarah Andersen képregényei jutottak eszembe ideillő válaszként.

Sonorus - egy könyv, amiről mindenkinek hallania kéne
Sokat gondolkodtam ezen a válaszon és több könyv is eszembe jutott ennek kapcsán. Az egyik Németh Lászlótól az Iszony, a másik Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje, a harmadik pedig Louise O'Neill Örökké a tiéd című műve. Mindhárom könyv a nők társadalomban betöltött szerepének kérdését boncolgatja valamilyen formában és mindhárom rémisztően aktuális.

Exmemoriam - egy könyv, amit jobb lenne elfelejteni
Diane Haeger könyve, A rivális hagyott bennem annak kapcsán mély nyomot, hogy egy kínzás volt végigolvasni. Nem bánnám, ha el tudnám felejteni...


Imperio - egy könyv, amit csak az iskola miatt olvastál el
Rengeteg ilyen van, ugyanis én az az ember voltam, aki elolvasott minden kötelezőt, amit csak feladtak.

Crucio - egy könyv, amit fájdalmas volt olvasni
Egy korábbi válaszomban már szerepelt, de erről határozottan az Örökké a tiéd. Az a könyv többször is átgázolt olvasás közben a kicsi lelkemen, majd a végén síráshoz közeli állapotban hagyott.

Avada Kedavra - egy könyv, ami megöl
Suzanne Collinstól A kiválasztott ilyen. Akinek volt már szerencséje Az éhezők viadala sorozathoz, annak nem is kell elmesélnem, mit művel a befejező rész az emberrel...


Ha valakinek megtetszett a tag, nyugodtan vigye, persze forrásmegjelöléssel. Én hónapokkal ezelőtt találtam angolul, azt fordítottam le. A képek pedig Pinterestről származnak :)

2017. augusztus 29., kedd

Philippa Gregory: A király átka

Fülszöveg: Plantagenet Margitot (avagy Margaret Pole-t) rokoni szálak fűzik az uralkodó Tudor-házhoz, de Artúr walesi herceg és Aragóniai Katalin tanácsosaként mindezt titkolnia kell. Artúr váratlan halálát követően Katalin férje utolsó akaratával egyezően hozzámegy VIII. Henrikhez. Margaret továbbra is Katalin királyné legfőbb bizalmasa marad, de az udvarban betöltött pozícióját mind Boleyn Anna felbukkanása, mind a Tudor-ház egyre valószínűbb bukása veszélyezteti. Hiába befolyásos és szent életű, Margaretnek választania kell: hűséget fogad a zsarnok királynak, vagy imádott királynéja mellett marad, és ezzel beteljesíti a Tudor-átkot…

Amint az a fülszövegből is világossá válik, a regény főszereplője Margaret Pole, a Yorkok egyik utolsó örököse. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy a fülszöveg egy kissé ferdít, ugyanis a történet fő konfliktusa nem VIII. Henrik és Aragóniai Katalin házassága és válása, hanem Margaret élete áll a középpontban. Ez pedig egy rettentően hosszú történetet jelent, hiszen a történet kezdetén Margaret 26 éves és egészen a 67 évesen bekövetkezett haláláig tart a könyv. Valószínűleg ez lehetett az egyik oka annak, hogy időnként nagyon hosszúnak éreztem a történetet. És bár nagyon érdekesnek találtam, hogy az eseményeket most egy olyan nő szemszögéből követhetjük nyomon, aki a régi világ híve volt, de jobban örültem volna, ha Gregory nem ereszti ennyire bő lére a mondandóját. 


Azonban nem a történet hosszúsága volt az elsődleges oka annak, hogy megszenvedtem a könyvvel. Margaret egyáltalán nem nőtt a szívemhez és sokszor nem tudtam a tetteinek a mozgatórugóit sem megérteni. Szerintem elképesztően becsvágyó volt és sokszor emiatt érzéketlennek is tűnt. Számomra ezzel kapcsolatban a legfájdalmasabb pont az volt, amikor a fiát, Reginaldot elküldte, annak ellenére, hogy a fiú vele szeretett volna maradni. Mellesleg azt sem igazán értettem, hogy Margaret miért nem tudott egyenlően bánni mindegyik gyerekével. Az olvasás végeztével csak arra tudtam gondolni, hogy a történet egyik fő tanulsága talán az, hogy a gyerekeket nem szabad elkényeztetni és egyiket a másik fölé helyezni. A másik fő problémám pedig az volt, hogy nem érzékeltem, hogy telne az idő. Persze néhány kósza megjegyzés utalt az idő múlására, például hogy Margaretnek sorban születnek az unokái, a fiai öregszenek, a király öregszik és hasonlók, de a főszereplőnk gondolatvilágát mintha az évek nem is alakították volna. A 30 éves Margaret érzései alig különböztek a 60 éves Margaret érzéseitől, ami elég furcsán jött ki.

Margaret Pole
A főszereplő mellett az is megnehezítette az olvasást, hogy a könyv leginkább egy hullámvölgyre emlékeztetett. Az eleje nagyon érdekes volt, amikor még VII. Henrik uralkodása alatt játszódott a történet, de VIII. Henrikkel valahogy leült a történet, a végén pedig ismét érdekes volt az immár paranoiás, hanyatló királyról olvasni, de a kettő közötti események mintha csak az időhúzást szolgálták volna. Nyilván nem lehet elsuhanni ezek felett sem, de nekem olyan érzésem volt, hogy úgy száz-százötven oldallal le lehetne rövidíteni a könyvet. A közepét egyszerűen nagyon untam és őszintén szólva már vártam, hogy végezzek A király átkával.


Azonban a fent felsoroltak közül egyiket sem tudnám a könyv legnagyobb hibájának nevezni. Ami az igazi kegyelemdöfést adta ennek a történetnek, az nem Philippa Gregory hibája, hanem a fordítóé. Ugyanaz fordította, aki A királycsináló lányát is, csak itt a hibák még szembeszökőbbek voltak. Az olvasást nyelvhelyességi és helyesírási hibák garmadája teszi felejthetetlen élménnyé, megspékelve azzal a finomsággal, hogy a nevek fele magyarosítva szerepel, míg a többit meghagyták az eredeti formájában. Komolyan nem fér a fejembe, hogy az Edwardot miért kell Eduárdra átírni, amikor nem hogy nem lesz esztétikusabb, hanem egyenesen borzalmasan hangzik vagy hogy ha a főszereplőnket az első oldalon a férje Margitnak szólítja, akkor húsz oldallal később miért lesz belőle Margaret. Emellett akadtak problémák azzal kapcsolatban, hogy a szereplők tegeződnek vagy magázódnak (szerintem az udvarhölgy nem tegezi a királynét, de mindegy), illetve a királyné, királynő, hercegné és hercegnő szavak használata is okozott némi kavarodást.

a Tower
Nem akarom, hogy nagyon negatív hangvételű legyen a bejegyzés, de sajnos az az igazság, hogy A király átka a gyengébb Gregory-könyvek közé tartozik, a magyar kiadás pedig még rátesz egy lapáttal. Érdekes olvasmány, az biztos, annak is örültem, hogy végre részletesebben megismerhetem Margaret és a fiai történetét. Leginkább azoknak ajánlom a könyvet, akik rájuk kíváncsiak vagy szeretnék megismerni a történetet egy olyan nő szemszögéből, aki szilárdan hitt a régi világban, de a legjobb fenntartásokkal kezelni a történetet és felkészülni a katasztrofális magyar fordításra. 

2017. augusztus 9., szerda

Jodi Picoult: Szívtől szívig

Fülszöveg: E bravúros fordulatokkal tarkított, megindító regény egy gyilkosságért halálra ítélt férfi történetét dolgozza fel, aki azért küzd, hogy felajánlhassa szívét egykori áldozata szívbeteg kislányának. A kisvárosias New Hampshire államban e szándéka, és a személye körül kialakuló legendák alaposan felborzolják a kedélyeket. Egy talpraesett jogásznő és egy fiatal katolikus pap mégis a férfi ügye mellé áll – miközben az események hatására mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.
A népszerű írónő, a Nővérem húga és a Tizenkilenc perc szerzője, e kötetében is rendkívüli érzékenységgel foglalkozik olyan kényes témákkal, mint a szervadományozás, a halálbüntetés és a vallásos meggyőződés. A könyv több héten keresztül vezette a New York Times bestseller-listáját.

Nem ez volt az első könyvem az írónőtől, de ez volt az első olyan, ami csalódást okozott. Érdekes volt az alapötlet, az elején betekinthettünk Shay Bourne tárgyalásába, majd ugrottunk az időben és elérkeztünk oda, hogy számtalan fellebbezés után Shay a kivégzését várja. Az alapkonfliktust tulajdonképpen két szituáció jelentette, Shay szervadományozási szándéka és a személye körül történő csodák. Ezekkel a bizonyos csodákkal kapcsolatban kezdődtek a problémák is. Shay hatására a börtönben egy AIDS-es férfi meggyógyult, egy halott madár feltámadt és más, hasonló dolgok történtek, amiknek hatására szárnyra kaptak azok a híresztelések, hogy Shay maga a Messiás. Ekkor vált a vallás a történet egyik fő mozgatórugójává és mindvégig olyan érzésem volt, hogy Picoult azt próbálja lenyomni a torkomon, hogy a halálraítélt férfi valóban a Megváltó és ezáltal belebonyolódtunk egy körülményes vallási okfejtésbe, ami akár érdekes is lehetett volna, de ehelyett szájbarágósra, hiteltelenre és zavaróra sikeredett. A könyvnek emellett persze lehetett volna más, izgalmasabb témája is, mint a szervadományozás vagy a halálbüntetés kérdése, de mind a kettő eltörpült a vallási hercehurca mellett.

Így tehát számomra a történetvezetés különböző sebekből vérzett és sajnos erre a szereplők is rátettek egy lapáttal. Shay rájátszott a messiásszerepre, ami engem borzasztóan idegesített, illetve egy bizonyos dolgot nem értettem vele kapcsolatban, de ez hatalmas spoiler lenne, úgyhogy hagyjuk is. A többi szereplővel sem voltam igazán kibékülve. Maggie, Shay ügyvédje időnként olyan volt, mintha egy chick litből szabadult volna, számomra valahogy nem illett a történetbe. Michael atya, Shay lelki segítője pedig nagyon érdekes szereplő lehetett volna, különösen azzal a kiegészítéssel, hogy tagja volt a Shayt elítélő esküdtszéknek, de egy idő után az ő szemszögén keresztül nem kaptunk semmi mást, csak vallásos filozofálgatást, ami engem kifejezetten zavart olvasás közben. 

Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy végül is mi mentette meg egy bizonyos ponton a történetet. Semmi más, csak Jodi Picoult stílusa, ami a zavaró tényezők ellenére is sodort magával olvasás közben. Könnyen olvasható volt, lehetett vele haladni és talán ez volt az oka annak, hogy nem tettem félre a könyvet, de így is azt kell mondanom, hogy nekem ez a könyv nem igazán tetszett, emiatt pedig nem is tudom senkinek se jó szívvel ajánlani.

2017. július 31., hétfő

Anne Brontë: Wildfell asszonya

Fülszöveg: „… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki.

Anne Brontëval nem ez volt az első találkozásom, hiszen évekkel ezelőtt olvastam már az Agnes Grey című regényét. A Wildfell asszonya azóta is az olvasásra váró könyvek között sorakozott a polcon, de mindig valami máshoz nyúltam. Ez volt az oka annak, hogy a várólista csökkentő kihívásra is kiválasztottam és láss csodát, a taktika végre működött és belekezdtem a könyvbe. Elsősorban le kell szögeznem, hogy nem egy könnyű olvasmányról van szó és ezalatt egyaránt értem a nyelvezetet és a témát is. Olvasás közben végig az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy a három nővér közül Anne-t a legnehezebb olvasni. Az elején sok idő elment arra, hogy megszokjam a stílust, hiszen tele volt terjengős körmondatokkal, amik igencsak lassították az olvasást.

A téma is meglehetősen nehezen emészthető volt, őszintén bevallom, én egy teljesen más hangvételű műre számítottam, azonban ennek a szöges ellentétét kaptam. Persze ez nem volt baj, sőt, engem kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hiszen a mű központi témáját a társadalmi kötöttségek mellett a családon belüli erőszak adta és ez az, ami miatt a kalapom emelem Anne Brontë előtt. Remekül nyúlt a témához, ami már csak amiatt is különleges, hogy 1849-ben írta a regényt és még ma is sokszor csak ímmel-ámmal születnek alkotások a témában. Anne azonban szerintem remek képet festett a helyzetről, nekem pedig repesett a szívem az örömtől, hogy végre találtam egy olyan könyvet, aminek sikerült erről a témáról ilyen módon írnia. 

A szereplőkkel is ki voltam békülve, legalábbis többé-kevésbé. Helen, a címszereplő asszony remekül megformált karakter volt. Bevallom őszintén, az elején a legtöbb tettét nem értettem és emiatt nem is igazán kedveltem meg, de miután fény derült a múltjára és a motivációi érthetővé váltak, már sokkal szerethetőbb alaknak éreztem. A férj, Arthur Huntingdon tökéletes képét festette a korabeli Anglia züllött, előkelő férfijának, ízig-vérig ellenszenves figura volt. Mellettük harmadik fontos szereplőként nevezhető meg a fülszövegben  is említett Gilbert Markham, aki egy pontig a történet elbeszélője is és akivel csak nagyon nehezen tudtam kibékülni. Hihetetlenül tépődő, érzékeny lelkületű ember volt és engem ez időnként zavart, amikor a gondolatait írta le a szerző. Kissé nyámnyila szereplőnek éreztem és ettől, őszintén szólva, időnként a falra tudtam volna mászni.

Összességében hiába a nehézkes stílus, a kemény témaválasztás és Gilbert lelkivilága, ami az érzékenység határait súrolja, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Mindenképpen megéri elolvasni, hiszen fontos témát boncolgat. Persze nem egy könnyed esti olvasmányról van szó, nem szívderítő és nem is gyorsan olvasható, de számomra egy maradandó élményt jelentett.

2017. július 26., szerda

Marissa Meyer: Cinder

Fülszöveg: Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van…
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Ismét egy lelkendezős bejegyzés olvasható, hiszen az általam olyannyira kedvelt mesefeldolgozások egyikéről van szó. Sokáig azonban azt sem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e olvasni egyáltalán a Cindert, hiszen hiába imádom a meseátiratokat, a fülszövegben említett Terminátor és Star Wars meglehetősen távol áll tőlem. Végül az győzött meg a könyv mellett, hogy sokan szeretik és a szobatársam megvette németül, így ha már ilyen elérhető közelségbe került, gondoltam, miért ne olvassam el. És milyen jól tettem, ugyanis egy csodás élménytől fosztottam volna meg magam, ha nem ismerkedem meg a történettel.

A történet Hamupipőke meséjére épül, hiszen adva van nekünk Cinder, a kiborglány, aki a mostohaanyjával és két mostohatestvérével él és a piacon műszerészként dolgozik. A történet elején azonnal betoppan a standjára Kai herceg, aki egy android megjavításával bízza meg. És ennek kapcsán jön be a történetbe az az elem, ami kiemelte sok másik Hamupipőke-történet közül: Cinder és a herceg alaposan megismerik egymást, eltűnt a meséből ismert "szerelem-első-látásra-de-nem-emlékszem-a-lány-arcára" elem és egy hihetetlenül aranyos és bájos történetet kaptunk. Mindezt megbonyolította az Új Pekingben terjedő pestisjárvány (amit németül valami oknál fogva kék pestisnek fordítottak) és az a bizonyos nemzetbiztonsági ügy, aminek a herceg androidjához van köze, az eredmény pedig egy fordulatos disztópia lett, amit öröm volt olvasni.

a lengyel borító szerintem csodaszép lett
A szereplők nagyon jól kidolgozottak, Cindert pedig különösen megkedveltem. Kemény lány volt, aki az eszét is tudta használni és szerencsére a YA-könyvekben természetesnek számító identitásválság sem egy szerelmi háromszög feletti drámázásban nyilvánult meg. Kai herceget nem nevezném különleges karakternek, hasonlított rengeteg más férfi főhősre, de ettől függetlenül nem volt vele semmi bajom. A többi szereplővel is minden rendben volt, talán az volt egy kissé furcsa, hogy miközben magyarul utánaolvastam a történetnek, észrevettem, hogy a holdbéli népet Holdlakóknak fordították. Nem is tudom, ehhez a névhez én nem valami fenyegetőt társítok, hanem valamilyen aranyos kis holdbéli lényeket...

Nem is tudok mást mondani, csak azt ismételgetni, hogy fantasztikus könyv volt, nekem nagyon tetszett. Remek volt és bár a csavarként szolgáló elemre a könyv közepén rájöttem, így is remekül szórakoztam. Sajnos magyarul csak két része jelent meg (én németül tervezem befejezni a sorozatot), de így is ajánlom a meseátiratok kedvelőinek. Számomra szerelem lett azonnal a sorozat.

2017. július 17., hétfő

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

 Fülszöveg: A ​szörny, ahogy a szörnyek szokása, nem sokkal éjfél után jelent meg. Conor ébren volt, amikor megérkezett. Rémálomból riadt fel. Nem egy rémálom volt ez, hanem az a rémálom, amit annyiszor álmodott mostanában. Az, amiben sötét van és vihar és sikoltás. Az, amiben kicsúszik keze szorításából a másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Amelyik mindig úgy végződött, hogy …
De ez a szörny valahogy másmilyen volt, nagyon öreg és vad, és a legveszélyesebb dolgot akarta Conortól.
AZ IGAZSÁGOT.
Conor rákban szenvedő anyjával él. Rémálom gyötri, amiben kicsúszik keze szorításából egy másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Aztán megjelenik egy szörny előtte, de az nem a rémálombeli szörny, nem olyan rémisztő, és három történetet mond el neki. A negyediket Conortól várja, amiben Conornak ki kell mondania az igazságot. Az igazságot, amelyben Conor ki meri és ki tudja mondani, hogy legyen már vége a szenvedésnek, legyen már vége az elhallgatásoknak, a félig kimondott mondatoknak, a vele szemben tanúsított lelkét pusztító kíméletnek.

Egyáltalán nem terveztem a könyv elolvasását, valójában a létezése is csak akkor tudatosult bennem, amikor novemberben láttam moziban a Legendás állatok és megfigyelésüket és a Szólít a szörny előzetesét mutatták a film előtt. Aztán márciusban A Szépség és a Szörnyetegen voltam és akkor is mutatták, majd egész Bécs tele volt a film plakátjaival, nekem pedig egyre jobban piszkálta a fantáziámat a történet és úgy döntöttem, hogy most már itt az ideje elolvasnom.

Különleges történetről van szó, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű. Tipikusan az a fajta könyv, amit gyorsan el lehet olvasni, de olvasás után a történet az olvasóval marad és a gondolatait is folyamatosan a könyvre irányítja. Patrick Ness mindig a lényegről ír, nem megy bele felesleges részletekbe, mindvégig azokra a részletekre szorítkozik, amik szerepet játszanak a történetben és ezzel elképesztő hatást sikerült neki elérnie. Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az olvasás. Volt, hogy ott kavargott bennem a szorongás, hogy miért jött el a szörny Conorhoz és mi fog történni hét perccel éjfél után, volt, hogy egyszerűen csak fájt a szívem Conorért és volt, hogy azt a dühöt éreztem, amit ő is.


A könyv nem egészen szokványos témára épül fel, hiszen a célközönségét elsősorban gyerekek jelentik, mégis súlyosabb tematikát dolgoz fel, mint például az iskolai erőszak vagy egy szülő elvesztése és a szörny történetei is a legmélyebben megbúvó igazságokról szólnak. Mindhárom történet, amit elmond Conornak, csodaszép és egyben elgondolkodtató is. Amikor végigolvastam az elsőt, akkor már rájöttem, hogy miről is fognak szólni ezek a történetek és nagyon örültem annak, hogy a szerző ilyen igazságokat választott a története alapjának. A szörny által kimondott igazságok ugyanis nem olyan egyszerűek, mint amilyennek első pillantásra tűnnek és ez sokszor van így a való életben is, ettől pedig a történetek nagyon életszerűek lesznek. Azt is csodásnak tartom, hogy a Conor által elmondott történet felett nem ítélkezik a szörny, hanem egy teljesen életszerű helyzetnek tartja, ami pedig még inkább valóságszerűvé teszi a történetet.

Nem is nagyon tudom, hová lehetne még húzni a könyvről szóló beszámolót, hiszen a történet magját a szörny és a történetei adták. Annyit még mindenképpen el kell róla mondani, hogy szerintem a legtöbb embernek meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel, hiszen nagyon fontos mondanivalóval bír. Nem egy vidám történetről van szó, de én mégis csak ajánlani tudom mindenkinek.

2017. július 8., szombat

Marina Fiorato: A velencei szerződés

Fülszöveg: Vajon milyen súlyos titkok rejlenek Velence szívében?
Konstantinápoly
Feyra igazán szerencsésnek mondhatja magát: fiatal lány létére ő a szultána legfőbb bizalmasa, és egyben a hárem orvosa. Nur Banu szultána megdöbbentő titkokat oszt meg vele, majd utolsó kívánságával arra kéri, hogy utazzon el Velencébe. A lánynak egyébként is menekülnie kell, mivel a szultán az ágyasának szemelte ki. Titokban eljut Velencébe, ahol nem számíthat másra, csak egy négylovas gyűrűre, és az orvosi ismereteire…
Velence
Miután a legnevesebb orvosok babonákkal próbálják gyógyítani a városra lesújtó pestist, a helyiek egyedül a hit erejében bízhatnak. A dózse egy áldozati templom felépítésével bízza meg a neves építészt, Palladiót; Annibale Cason, a fiatal orvos pedig önhatalmúlag kórházszigetet létesít a betegek számára. Mindkét férfi a muzulmán hitet és keleti orvoslást gyakorló fiatal lány, Feyra személyében kap segítséget, és mire a két kultúra megtanulja tisztelni egymást, a csoda is megérkezik.
A valós történelmi események alapján írt regényben a lenyűgöző 16. századi Velence és Isztambul magával ragadó világa tárul elénk.

Marina Fiorato első találkozásunkkor azonnal belopta magát a szívembe és ez az állapot azóta is tart. A könyvei kellőképpen izgalmasak, tele vannak váratlan fordulatokkal és garantálják azt a könnyed kikapcsolódást, amire egy fárasztó időszakban szükségem van. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy egy picikét tartottam A velencei szerződéstől, hiszen elképzelésem sem volt arról, hogy az írónőnek hogy sikerül majd összehoznia a török és a velencei kultúrát úgy, hogy ne egy nevetséges történet kerekedjen ki belőle. Nos, az aggodalmaim teljesen feleslegesek voltak, hiszen Marina Fiorato ismét megmutatta, mire képes és sikerült úgy megírnia a könyvet, hogy nyugodtan hátradőlhettem és élvezhettem.

A történet elején azonnal megismerkedhettünk Feyrával és a konstantinápolyi életével, pontosabban azokba az eseményekbe pillanthattunk bele, amik teljesen felforgatták azt. A történet azonnal egy drámai pillanattal indít, így az olvasót azonnal magába szippantja a könyv. A szultána története Feyrát is az események középpontjába löki, majd a lány hamarosan eljut Velencébe, ahol időközben kitör a pestisjárvány, Feyra pedig egyszerre próbálja teljesíteni a szultána utolsó kérését, segíteni a pestis terjedését és túlélni a korabeli Velencében.

Mint már korábban is említettem, a könyv kellőképpen izgalmas volt, hiszen majdnem minden fejezetre jutott valami rejtély, bonyodalom vagy megoldásra váró probléma. Mindemellett annyira magával ragadó a könyv, hogy az olvasó is ott érezheti magát Konstantinápolyban, a pestis sújtotta Velencében vagy Annibale szigeten fekvő kórházában. A történetvezetés szintén fantasztikus volt, a végére minden elem a helyére került, az összes szereplő sorsát elrendezte az írónő és nem maradt egyetlen nyitott kérdés sem. Persze a könyv bővelkedett azokban a váratlan fordulatokban, amik megkönnyítették a történet előrehaladtát, néhol már-már hihetetlen módon, de ezt már korábban is megszokhattuk Marina Fiorato könyveivel kapcsolatban.

Feyra igazán szerethető főszereplő volt, okos, talpraesett lány, aki hamar az olvasó szívéhez nő. Ez az egyik, amit annyira szeretek az írónő regényeiben, hogy mindig képes olyan főszereplőt alkotni, akit könnyű szeretni és erre okunk is akad bőven. A másik főbb szereplővé a fiatal orvos, Annibale válik, aki bár eleinte egy kissé furcsa volt, szintén hamar belopja magát az olvasó szívébe. A többi szereplő iránt pedig szintén lehetetlen közömbösnek maradni, mindegyiküket lehet valamiért szeretni vagy éppen utálni. És bár a történet néhol egészen meseszerűvé válik, engem ez egyáltalán nem zavart és teljesen elvarázsolt a könyv. Mindenkinek ajánlom, akinek egy kicsit is felkeltette az érdeklődését, Marina Fiorato rajongóinak pedig egyenesen kötelező.

2017. június 13., kedd

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

Fülszöveg: Az ​1910-es évek, kisvárosinak semmiképpen sem nevezhető Budapestjén eltűnik egy árva kisfiú. Nem különös eset ez, a pezsgő, élettel teli fővárosban mindennap történnek ennél különösebb dolgok is – csak éppen Dávid Veron ezt nem hagyja annyiban. A Nő című feminista lap munkatársaként kívülről ismeri a várost, és barátnőjével, a tündöklő szépségű, csábos Marával együtt nyomozni kezd. A gyanú hamarosan egy ördögi alakra terelődik, egy bizonyos Szászi Barabásra, aki vallásos lózungokkal – és persze sármos külsejével – vonzza magához a gyermek után áhítozó nőket. Veron és Mara nyomozópárosához csatlakozik egy délceg, jóképű sírkőfaragó is (aki nem utolsó sorban az eltűnt kisfiú nagybátyja), hogy hármasban kezdjék üldözőbe venni a velejéig gonosz Szászi Barabást. Balatonfüreden keresztül egészen Abbáziáig követik, ahol olyan titkos üzelmekre bukkannak, amely az egész Osztrák-Magyar Monarchia jövőjét katasztrofálisan és végzetesen befolyásolhatják.
A szerző első regénye, A fekete zongora átütő sikere után az olvasók ismét felejthetetlen kirándulást tehetnek a Monarchia korába a Baráth Katalintól megszokott élvezetes stílusban, fergeteges humorral és felejthetetlen szereplőkkel.

Miután elolvastam a Dávid Veron-sorozat előző részét, A fekete zongorát, nem volt kérdés, hogy vissza fogok még térni Baráth Katalin könyveihez és további nyomozásokon fogom végigkísérni Veront, aki különösen a szívemhez nőtt az előző könyv során. A türkizkék hegedűben immár Budapesten látjuk viszont a lányt, és azonnal belecsöppenünk az események sűrűjébe: Veron útjait először egy pitiáner tolvaj keresztezi, majd bepillantást nyerünk a lány munkahelyének világába, utána pedig megtörténik a  könyv fülszövegében említett gyerekrablás, Veron pedig ismét egy nyomozás közepén találja magát. 

A nyomozói szál teljesen levett a lábamról, bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kitalálni, hogy mi fog kikerekedni a történetből. Hiába járattam az eszemet, fogalmam sem volt, hogy mi állhat a gyerekrablás hátterében és a különböző szálak hogyan fognak összeérni. A már korábbról jól ismert, századelős hangulat ismét áthatotta a történetet, így ismét a boldog békeidőkben jártam-keltem én is. Veronék társaságában jártam be Budapestet, Balatonfüredet, majd Abbáziát, és bár az előző rész Ókanizsája számomra is megmagyarázhatatlan okokból sokkal inkább a szívemhez nőtt, így is izgatottan vártam a detektívcsapatunk minden utazását. Ráadásul süt a könyvről, hogy egy hamisítatlan magyar regényről van szó, hiszen nem csak hogy magyar helyszíneket használ, de olyan pompás szóvirágokkal is megörvendezteti a szerző az olvasót, mint a Pattantyús Rózsika. Voltak olyan momentumok, amikor csak boldogan hátradőltem, hogy na ez az igazi magyar könyv, ahol a fentihez hasonló csodákba botlik az olvasó. 

Veront még mindig imádom, nincs is más szavam rá, csak az, hogy ő a tökéletes főszereplő, ellenben a barátnőjét, Marát, már nem sikerült annyira megkedvelnem. Nem is tudom megmondani, mi bajom volt a hölgyeménnyel, de a személyét övező unszimpátiámat feledtetni tudta a sírkőfaragó Lipovszky jelenléte. Összességében azt tudom mondani, hogy A türkizkék hegedű A fekete zongora méltó folytatása, én pedig izgatottan várom a következő részt is.

2017. május 27., szombat

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Fülszöveg: A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ… 

A szolgálólány meséje a sorozatnak köszönheti, hogy előrébb került a várólistámon. Régóta el akartam már olvasni, de egyszerűen féltem tőle. Tartottam attól, hogy nagyon meg fog viselni a téma, hiszen a témája sajnos még napjainkban is hihetetlenül aktuális és annak ellenére, hogy még csak huszonegy éves vagyok, én is szembesültem már néhány kellemetlen kérdéssel gyerekvállalással kapcsolatban, így közeli kapcsolatba is kerültem már a témával.

Történetünk a fülszövegben is említett Gileád Köztársaságban játszódik, aminek az alapjait a vallási fanatikusság jelenti. Már ez az aspektus is meglehetősen hátborzongatóvá teszi a regényt, azonban minél több dolgot tudunk meg a könyv által felvázolt társadalomról, annál félelmetesebbé válik a mű. A nők előtt tulajdonképpen négy életút állhat. Vagy szolgálólányoknak nevezett szülőgépek lesznek belőlük, vagy Mártákként szentelik a háztartásnak az életüket, szerencsésebb esetben akár feleség is lehet belőlük vagy egyszerűen a felsőbb réteget kiszolgáló prostituáltakként végzik. Ha egyik szerepre sem használhatóak, akkor egyszerűen kihajítják őket a Telepekre, illetve attól függően, hogy milyen bűnt követnek el, fel is akaszthatják őket. Ezekből is látszik, hogy a nőkre Gileádban meglehetősen rájár a rúd, azonban a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben. Hacsak nem állnak a társadalmi ranglista élén, az ő életük sem lesz sokkal kellemesebb, és ha fellázadnak a rezsim ellen vagy kiderül, hogy az előző rendszerben például orvosként abortuszt hajtottak végre, akkor ők is az akasztófán végzik.

A Margaret Atwood által hátborzongatóan felvázolt társadalomban talán az a legfélelmetesebb, hogy olvasás közben az motoszkált a fejemben, hogy egy ilyen világ tulajdonképpen akármikor létrejöhetne. Nem tudtunk meg mindent Gileád megalakulásáról, de annyit igen, hogy ez a gondolat elültesse magát a fejemben. Az elbeszélő Fredé (igen, tényleg arról kapta a nevét, hogy egy Fred nevű férfi tulajdonában áll) is korábban még teljesen normális életet élt, egyetemre járt, dolgozott, férjhez ment, mígnem Gileád megalakulása megfosztotta a korábbi életétől és tenyészkancaként igényt tartott a szolgálataira. Az elbeszélésmód mindvégig szaggatott volt, időnként feltűntek Fredé visszaemlékezései, amikből lassacskán össze lehetett gyűjteni az információkat Gileád megalakulásának körülményeiről. 



Azt tehát mindenképpen el lehet mondani, hogy A szolgálólány meséjében a társadalom és a történelmi háttér bemutatása is remek, ezeknek a különböző mértékű bemutatása hajmeresztő elegyet alkotott. A főbb szereplőknek is megéri még néhány mondatot szentelni. Fredé hihetetlenül passzív volt, számomra elképesztő mértékű belenyugvással szemlélte a sorsát. Még a számára rendelkezésre álló eszközökkel sem igazán próbált meg élni, ezzel a fajta hozzáállással pedig engem az őrületbe kergetett. A másik erőteljesen megjelenő nőalak Serena Joy volt, a Parancsnok felesége. Serena rettentően rosszindulatú volt, azonban én egy kicsit őt is sajnáltam, hiszen Fredére volt utalva minden tekintetben, tőle kellett várnia azt, hogy gyereket szül. A Parancsnokot pedig egyszerűen nem is igazán tudtam hova tenni, hiszen megjelenítette a nőket elnyomó hatalmat, azonban mindvégig a kedves, öreg, jóindulatú bácsi álarca mögé rejtőzött. Valójában éppen ez a kettősség tette számomra ijesztővé az alakját, hiszen azt az álláspontot testesítte meg, amelyik az elnyomást szép és jó köntösbe csomagolja, ami még veszélyesebb is, mint az egyenes, nyílt beszéd. 

Összességében mindenkinek tudom ajánlani a könyvet, szerintem egyszer mindenkinek el kell olvasnia. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy nem egyszerű olvasmány, így csak óvatosan kell bánni a könyvvel. Ijesztően aktuális a témája is, leginkább Louise O'Neill Örökké a tiéd című művére emlékeztet, olvasni is majdnem olyan fájdalmas volt. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy részem lehetett ebben az olvasmányélményben, ami egy hátborzongató, de mégis pozitív élményként fog megmaradni az emlékeimben.