2017. augusztus 29., kedd

Philippa Gregory: A király átka

Fülszöveg: Plantagenet Margitot (avagy Margaret Pole-t) rokoni szálak fűzik az uralkodó Tudor-házhoz, de Artúr walesi herceg és Aragóniai Katalin tanácsosaként mindezt titkolnia kell. Artúr váratlan halálát követően Katalin férje utolsó akaratával egyezően hozzámegy VIII. Henrikhez. Margaret továbbra is Katalin királyné legfőbb bizalmasa marad, de az udvarban betöltött pozícióját mind Boleyn Anna felbukkanása, mind a Tudor-ház egyre valószínűbb bukása veszélyezteti. Hiába befolyásos és szent életű, Margaretnek választania kell: hűséget fogad a zsarnok királynak, vagy imádott királynéja mellett marad, és ezzel beteljesíti a Tudor-átkot…

Amint az a fülszövegből is világossá válik, a regény főszereplője Margaret Pole, a Yorkok egyik utolsó örököse. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy a fülszöveg egy kissé ferdít, ugyanis a történet fő konfliktusa nem VIII. Henrik és Aragóniai Katalin házassága és válása, hanem Margaret élete áll a középpontban. Ez pedig egy rettentően hosszú történetet jelent, hiszen a történet kezdetén Margaret 26 éves és egészen a 67 évesen bekövetkezett haláláig tart a könyv. Valószínűleg ez lehetett az egyik oka annak, hogy időnként nagyon hosszúnak éreztem a történetet. És bár nagyon érdekesnek találtam, hogy az eseményeket most egy olyan nő szemszögéből követhetjük nyomon, aki a régi világ híve volt, de jobban örültem volna, ha Gregory nem ereszti ennyire bő lére a mondandóját. 


Azonban nem a történet hosszúsága volt az elsődleges oka annak, hogy megszenvedtem a könyvvel. Margaret egyáltalán nem nőtt a szívemhez és sokszor nem tudtam a tetteinek a mozgatórugóit sem megérteni. Szerintem elképesztően becsvágyó volt és sokszor emiatt érzéketlennek is tűnt. Számomra ezzel kapcsolatban a legfájdalmasabb pont az volt, amikor a fiát, Reginaldot elküldte, annak ellenére, hogy a fiú vele szeretett volna maradni. Mellesleg azt sem igazán értettem, hogy Margaret miért nem tudott egyenlően bánni mindegyik gyerekével. Az olvasás végeztével csak arra tudtam gondolni, hogy a történet egyik fő tanulsága talán az, hogy a gyerekeket nem szabad elkényeztetni és egyiket a másik fölé helyezni. A másik fő problémám pedig az volt, hogy nem érzékeltem, hogy telne az idő. Persze néhány kósza megjegyzés utalt az idő múlására, például hogy Margaretnek sorban születnek az unokái, a fiai öregszenek, a király öregszik és hasonlók, de a főszereplőnk gondolatvilágát mintha az évek nem is alakították volna. A 30 éves Margaret érzései alig különböztek a 60 éves Margaret érzéseitől, ami elég furcsán jött ki.

Margaret Pole
A főszereplő mellett az is megnehezítette az olvasást, hogy a könyv leginkább egy hullámvölgyre emlékeztetett. Az eleje nagyon érdekes volt, amikor még VII. Henrik uralkodása alatt játszódott a történet, de VIII. Henrikkel valahogy leült a történet, a végén pedig ismét érdekes volt az immár paranoiás, hanyatló királyról olvasni, de a kettő közötti események mintha csak az időhúzást szolgálták volna. Nyilván nem lehet elsuhanni ezek felett sem, de nekem olyan érzésem volt, hogy úgy száz-százötven oldallal le lehetne rövidíteni a könyvet. A közepét egyszerűen nagyon untam és őszintén szólva már vártam, hogy végezzek A király átkával.


Azonban a fent felsoroltak közül egyiket sem tudnám a könyv legnagyobb hibájának nevezni. Ami az igazi kegyelemdöfést adta ennek a történetnek, az nem Philippa Gregory hibája, hanem a fordítóé. Ugyanaz fordította, aki A királycsináló lányát is, csak itt a hibák még szembeszökőbbek voltak. Az olvasást nyelvhelyességi és helyesírási hibák garmadája teszi felejthetetlen élménnyé, megspékelve azzal a finomsággal, hogy a nevek fele magyarosítva szerepel, míg a többit meghagyták az eredeti formájában. Komolyan nem fér a fejembe, hogy az Edwardot miért kell Eduárdra átírni, amikor nem hogy nem lesz esztétikusabb, hanem egyenesen borzalmasan hangzik vagy hogy ha a főszereplőnket az első oldalon a férje Margitnak szólítja, akkor húsz oldallal később miért lesz belőle Margaret. Emellett akadtak problémák azzal kapcsolatban, hogy a szereplők tegeződnek vagy magázódnak (szerintem az udvarhölgy nem tegezi a királynét, de mindegy), illetve a királyné, királynő, hercegné és hercegnő szavak használata is okozott némi kavarodást.

a Tower
Nem akarom, hogy nagyon negatív hangvételű legyen a bejegyzés, de sajnos az az igazság, hogy A király átka a gyengébb Gregory-könyvek közé tartozik, a magyar kiadás pedig még rátesz egy lapáttal. Érdekes olvasmány, az biztos, annak is örültem, hogy végre részletesebben megismerhetem Margaret és a fiai történetét. Leginkább azoknak ajánlom a könyvet, akik rájuk kíváncsiak vagy szeretnék megismerni a történetet egy olyan nő szemszögéből, aki szilárdan hitt a régi világban, de a legjobb fenntartásokkal kezelni a történetet és felkészülni a katasztrofális magyar fordításra. 

2017. augusztus 9., szerda

Jodi Picoult: Szívtől szívig

Fülszöveg: E bravúros fordulatokkal tarkított, megindító regény egy gyilkosságért halálra ítélt férfi történetét dolgozza fel, aki azért küzd, hogy felajánlhassa szívét egykori áldozata szívbeteg kislányának. A kisvárosias New Hampshire államban e szándéka, és a személye körül kialakuló legendák alaposan felborzolják a kedélyeket. Egy talpraesett jogásznő és egy fiatal katolikus pap mégis a férfi ügye mellé áll – miközben az események hatására mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.
A népszerű írónő, a Nővérem húga és a Tizenkilenc perc szerzője, e kötetében is rendkívüli érzékenységgel foglalkozik olyan kényes témákkal, mint a szervadományozás, a halálbüntetés és a vallásos meggyőződés. A könyv több héten keresztül vezette a New York Times bestseller-listáját.

Nem ez volt az első könyvem az írónőtől, de ez volt az első olyan, ami csalódást okozott. Érdekes volt az alapötlet, az elején betekinthettünk Shay Bourne tárgyalásába, majd ugrottunk az időben és elérkeztünk oda, hogy számtalan fellebbezés után Shay a kivégzését várja. Az alapkonfliktust tulajdonképpen két szituáció jelentette, Shay szervadományozási szándéka és a személye körül történő csodák. Ezekkel a bizonyos csodákkal kapcsolatban kezdődtek a problémák is. Shay hatására a börtönben egy AIDS-es férfi meggyógyult, egy halott madár feltámadt és más, hasonló dolgok történtek, amiknek hatására szárnyra kaptak azok a híresztelések, hogy Shay maga a Messiás. Ekkor vált a vallás a történet egyik fő mozgatórugójává és mindvégig olyan érzésem volt, hogy Picoult azt próbálja lenyomni a torkomon, hogy a halálraítélt férfi valóban a Megváltó és ezáltal belebonyolódtunk egy körülményes vallási okfejtésbe, ami akár érdekes is lehetett volna, de ehelyett szájbarágósra, hiteltelenre és zavaróra sikeredett. A könyvnek emellett persze lehetett volna más, izgalmasabb témája is, mint a szervadományozás vagy a halálbüntetés kérdése, de mind a kettő eltörpült a vallási hercehurca mellett.

Így tehát számomra a történetvezetés különböző sebekből vérzett és sajnos erre a szereplők is rátettek egy lapáttal. Shay rájátszott a messiásszerepre, ami engem borzasztóan idegesített, illetve egy bizonyos dolgot nem értettem vele kapcsolatban, de ez hatalmas spoiler lenne, úgyhogy hagyjuk is. A többi szereplővel sem voltam igazán kibékülve. Maggie, Shay ügyvédje időnként olyan volt, mintha egy chick litből szabadult volna, számomra valahogy nem illett a történetbe. Michael atya, Shay lelki segítője pedig nagyon érdekes szereplő lehetett volna, különösen azzal a kiegészítéssel, hogy tagja volt a Shayt elítélő esküdtszéknek, de egy idő után az ő szemszögén keresztül nem kaptunk semmi mást, csak vallásos filozofálgatást, ami engem kifejezetten zavart olvasás közben. 

Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy végül is mi mentette meg egy bizonyos ponton a történetet. Semmi más, csak Jodi Picoult stílusa, ami a zavaró tényezők ellenére is sodort magával olvasás közben. Könnyen olvasható volt, lehetett vele haladni és talán ez volt az oka annak, hogy nem tettem félre a könyvet, de így is azt kell mondanom, hogy nekem ez a könyv nem igazán tetszett, emiatt pedig nem is tudom senkinek se jó szívvel ajánlani.